Ezt a blogot arra fogom használni, amire szerintem mindenki más is, nevezetesen az összes gondolatom, érzésem szavakba öntésére, legyen az ömlengős, pesszimista, vagy csak egyszerűen értelmetlen.
Sok olyan dolog van, amiről nem szeretek másokkal beszélni, mert már túlságosan elcsépelt a téma, ezért választottam ezt a megoldást, mert itt mégiscsak kiadhatom magamból ezeket a dolgokat, mégsem untatok vele senkit, hiszen ha nem érdekel, amit írok, azt nem olvasod el, nem igaz? Dehogynem...
Mostanában folyamatosan egy dolog jár az eszemben, - ezzel biztosan nem vagyok egyedül - az, hogy hogyan lehet az, hogy ennyi ember él egy közösségben, mégis annyira sok a magányos ember. Illetve messzebbre megyek; az mennyire rossz, ha emberektől azt hallod, ő már most tudja, hogy egyedül fog meghalni.
Az emberek nem foglalkoznak eléggé egymással, ha meg végre észreveszik, hogy valami gond van a körülöttük levőkkel, és esetleg még rá is kérdez a problémára, az illető egyén(ek) már annyira magukba zárkóztak, vagy annyira szégyellik az érzéseiket, hogy nem hajlandók beszélni róla. Pedig ez sokszor segítene, na persze nem minden esetben.
De most komolyan, gondoljunk csak bele, milyen élete lehet annak az embernek, aki húsz évesen tudja, hogy sosem lesz senki, akit igazán közel engedhetne magához, vagy hogy ő nem képes magához engedni az embereket. Ha tudja, hogy amíg minden ismerőse, családtagja kapcsolatban él, - az mindegy, hogy boldog, vagy boldogtalan - ő erre sosem lesz képes. És már látja is magát egyedül ücsörögni egy apró lakásban, millió macskával körbevéve, vagy férfiak esetében egy láda pornó - és sportmagazinnal.
Ez annyira elszomorító, de lehet, hogy csak én gondolkodom túl sokat ilyesmin...
